Egy elég elterjedt nézet lett az elmúlt évtizedekben, hogy az egyén felelőssége a legjelentősebb a környezetterhelésben, a Földünk tönkretételében. Első ránézésre ez teljesen igaz, hiszen az adott ember választja a belsőégésű autót, a marhahúst, a klímát, vagy a mozgólépcsőt... Ezt erősíti a „cselekedj lokálisan, gondolkodj globálisan” elv. Ez nagyon jól hangzik, kár hogy az olajvállalatok marketingeseinek fejéből pattant ki. Azt sugalja, hogy neked, mint egyénnek kell megváltozni, gyűjtsd csak szépen külön a szemetet és minden rendbe jön. Egy rendszerben gondolkodó ember számára látható, hogy ez sajnos kevés a boldogsághoz. Sok esetben nem elégséges az egyéni cselekvés, kevés a helyes szemlélet: gyűjthetjük mi szelektíven a szemetet, ha nincs hozzá feldolgozó kapacitás. A megfelelő rendszerek hiányában az egyéni cselekedeteknek tényleg semmi értelme.
De ha elég is lenne valamire az egyes ember helyi aktivitása, jönnek az érzelmi beakadások. “Egy fecske nem csinál nyarat”. Hiába tesz az egyén akármit, egyedül nem tud látható változást elérni. Lehet-e vitatkozni ezzel a hozzáállással? Nehezen, hiszen tényleg ott van még rajtunk kívül 8 milliárd ember. Nem lehet mindenkinek megváltoztatni a szemléletét. Ehhez társul, hogy milyen alapon várjuk el, hogy az indiaiak ne éljenek úgy, ahogy a fejlett világban élünk.
A katasztrofális helyzetet nézve tényleg úgy tűnik, hogy kicsit lépésekkel sok minden nem lehet elérni. Talán túlzottan demagóg a szakadékos példa (szakadékot csak átugrani lehet, ha kis lépesekkel próbálkozunk, elbukunk), de tény, hogy elég kiábrándító tud lenni az a gondolat, hogy 8 millió műanyag palackból én 3 darabot újrahasznosítottam.
Ha az egyének részéről a szándék adott, vajon képes lenne lépéseket is tenni?
Ugyanis van egy más jellegű megközelítése is a kérdésnek. Az embernek, mint biológiai lénynek természetében van a növekedés és a fogyasztás. A nyulak is addig szaporodnak, míg le nem legelik az összes füvet és össze nem omlik a populáció... aztán kezdődik előröl. A rókáknak persze ez kevésbé vicces, hiszen ők is mennek a levesbe, a nyulakkal együtt.
Erősnek tűnik a hasonlat, de mi is szeretünk jól élni, jókat enni, élvezni a szórakoztató programokat. Természetesen a Homo Sapiens már nem egy egyszerű természeti lény, képesek vagyunk belátásra, tisztában vagyunk olyan absztrakt fogalmakkal mint a jövő. Ennek ellenére az emberek jelentős hányada dohányzik, pedig tökéletesen tisztában van vele, hogy milyen hatásokkal jár ez a szokás.
Az világos, ha egy száhel-övezeti pásztornak az életben maradás a tét, nem fog azon gondolkodni, hogy megfelelően gazdálkodik a legelővel. Azt is látjuk azért, hogy a klímaváltozásért nem feltétlenül a Maliban élő törzsek okolhatók, sokkal inkább az autóját három évente lecserélő fejlett világbeli polgár. Itt már nem a természeti lény túlélésről beszélünk, sokkal inkább a marketingről, a gazdaság folyamatos növekedési igénye által generált fogyasztásról. De ahogy egy szudáni nehezen tud változtatni az életén, majdnem ugyanilyen nehéz okostelefon nélkül normálisan élni egy nyugat európai városban. Igen lehet zöldebb az autó és az okostelefon, de a folyamatosan növekvő fogyasztás semmiképpen sem. Az pedig elég keveset tud az emberi lélekről aki szerint működhet, hogy megkérjük az embereket, hogy fogyasszanak kevesebbet. Ezek alapján biztosnak tűnik, hogy 8 milliárdan nem fogunk valódi zöld lépéseket tenni a jövőnk érdekében, legyenek sokfélék az indokaink. De az is igaz, hogy hiába is tennénk, ha nem adottak azok a keretek melyek révén valódi haszonnal járna egy-egy cselekedetünk.
Ennek ellenére azt gondolnom, hogy nem igaz az, hogy az egyéni embernek nem kellene tennie semmi. Ha másért nem, akkor a lelkiismeretünk miatt. A megoldást azonban inkább arrafelé kellene keresgélni, hogy olyan politikusokat válasszunk, támogassunk akik hajlandóak lesznek valódi lépéseket tenni a jelenlegi rendszerek megváltoztatásának irányába.