A világörökségi mozgalom elindítója az 1960-as évek egyik legnagyobb mentőakciója volt, amely Egyiptomban zajlott. Amikor az Asszuáni-gát megépítése veszélybe sodorta az Abu Szimbel-i templomokat és más ókori emlékeket, az UNESCO nemzetközi összefogással megmentette őket. Ez a siker megmutatta, hogy az ilyen páratlan értékek védelme nemcsak egy-egy ország felelőssége, hanem az egész világé.
A világörökségi helyszíneket két fő kategóriába sorolják: kulturális és természeti örökség. Az előbbihez tartoznak olyan ember alkotta csodák, mint a Nagy Fal Kínában vagy a Machu Picchu, míg az utóbbi kategóriába olyan természeti kincsek tartoznak, mint a Grand Canyon vagy a Galápagos-szigetek. Léteznek "vegyes" helyszínek is, amelyek egyszerre hordoznak kulturális és természeti jelentőséget.
Bár az UNESCO folyamatosan bővíti a listát, a védelmet igénylő helyszínek száma gyorsabban nő, mint amennyi forrás rendelkezésre áll. Az egyre gyakoribb természeti katasztrófák, a városi túrizmus terhei és a klímaváltozás mind veszélyeztetik ezt a páratlan örökséget.
A kérdés adott: vajon a jövő generációi is megcsodálhatják ezeket a lenyűgöző helyeket, vagy csupán képekről tanulnak majd róluk? Az UNESCO és a nemzetközi közösség erőfeszítései ellenére a világörökségi helyszínek fennmaradása nagyban függ attól, hogy az egyes országok és mi, mindennapi emberek mennyire tartjuk fontosnak ezek megőrzését. Mert a világörökség nemcsak a múltunk, hanem a jövőnk része is.