via-viridis.hu

Ha egy város főterén álló templom egyszerre őriz keresztény, muszlim és zsidó vallási emlékeket, akkor hogyan döntjük el, kihez tartozik az épület? Milyen szempontok alapján döntjük el, hogy múzeum legyen belőle, templom vagy turistalátványosság? Egyáltalán: mit kezdhetünk azzal, ha egy szakrális tér nem fér bele egyetlen történetbe?

Ez a kérdés egyre égetőbbé válik a mai Európában, ahol a vallási sokszínűség történeti nyomai és a jelen identitáspolitikai dilemmái egyre gyakrabban találkoznak. Két különleges épület, a spanyolországi córdobai Katedrális-Mecset és a pécsi Gázi Kászim pasa dzsámija történetén keresztül próbáljuk megérteni, hogyan értelmezhetők ezek a többvallású örökségek – és milyen tanulságokat hordoznak a mai kulturális és társadalmi viták szempontjából.

Réteges múlt: Córdoba és a vallási örökség újraértelmezése

Córdoba világhírű mecsetje – hivatalos nevén a Mezquita-Catedral – a 8. században épült az iszlám uralom alatt, majd a 13. századtól keresztény templommá alakították, később katedrálissal egészítették ki. A hatalmas épülettömb ma egyszerre emlékeztet az iszlám aranykor építészeti gazdagságára és a keresztény visszahódítás (Reconquista) győzelmére. Az UNESCO világörökségi listáján szerepel, mint „kivételes kulturális sokszínűség” példája – mégis, a mai vallási gyakorlat egyoldalúan katolikus: a muszlim közösségek többször is kérték az épület részleges megnyitását számukra, de ezeket rendre elutasították.

D. Fairchild Ruggles örökségtörténeti tanulmánya érzékenyen mutatja be, hogyan vált a Katedrális-Mecset „kulturális csatatérré”, ahol a múlt értelmezéséért vívott harc a jelen politikai vitáinak is szimbóluma lett. Ruggles kiemeli, hogy a mecset eredetileg egy korábbi vizigót templom helyére épült, és annak maradványait csak a 20. században tárták fel – éppen akkor, amikor a spanyol közbeszédben újraéledtek az identitással kapcsolatos viták. A múlt tehát nem csupán feltárás, hanem újraírás tárgya lett【1】.

Az épület ma különféle jelentéseket hordoz: egyesek az iszlám kultúra fénykorát látják benne, mások a keresztény örökség megőrzésének szimbólumát. A kérdés túlmutat az építészeti értékeken: arról szól, hogyan tekintünk saját múltunkra, és milyen helyet szánunk benne a „másiknak”.

Vallási sokszínűség és örökségpolitika: konfliktus vagy párbeszéd?

A „vallási együttélés” (avagy a konvivencia, spanyol eredetű fogalommal) hagyományosan a középkori Ibériai-félsziget zsidó, keresztény és muszlim közösségeinek együttélésére utal. E korszak gyakran kerül idealizált megvilágításba – mint a vallási tolerancia történelmi példája –, ugyanakkor sok történész, köztük David Nirenberg is, óvatosságra int e kép nosztalgikus használatával kapcsolatban. A különböző vallások közötti feszültségek, egyenlőtlenségek és hatalmi különbségek ugyanis e korban is jelen voltak.

Ugyanakkor a fogalom kritikai használata lehetőséget ad arra, hogy megértsük: a vallási sokszínűség nem feltétlenül a múlt „valósága”, hanem inkább egy jelenkori értelmezési keret, amely segít rávilágítani arra, milyen örökségpolitikai döntések születnek ma az ilyen terek használatáról, fenntartásáról és bemutatásáról.

Ruggles szerint a Katedrális-Mecset példája éppen azt mutatja meg, hogy az örökség nem egyszerűen a múlt megőrzése, hanem a jelen identitásformálásának és hatalomgyakorlásának terepe. A vallási együttélés gondolata tehát nem csupán történeti kérdés, hanem kortárs társadalmi kihívás is【1】.

Egy másik példa: a pécsi dzsámi története

Magyarországon, Pécs főterén áll a Gázi Kászim pasa dzsámija, amely szintén egy keresztény templom helyén épült a 16. században. A török hódoltság után az épületet a jezsuiták vették birtokba, és katolikus templommá alakították. Az évszázadok során többször átépítették – például tornyot, kápolnát és kriptát is hozzáadtak –, de a belső térben még ma is láthatók a muszlim időszakból származó díszítőelemek, például a mihráb és az arab feliratok.

A dzsámi ma is templomként működik, de emellett jelentős turisztikai látványosság is. Az altemplomi kiállítások, digitális animációk és művészettörténeti bemutatók révén az iszlám múlt történeti kontextusban jelenik meg – nem spirituális gyakorlatként, hanem kulturális örökségként. Itt nem alakult ki olyan konfliktus, mint Córdobában: az épület vallási funkciója keresztény, az iszlám örökség pedig inkább „múzeumi” jelleggel van jelen【2】.

Ez az eltérés nemcsak a történelmi sajátosságokból fakad, hanem abból is, hogy Magyarországon a muszlim közösség aránya alacsonyabb, és így a vallási használat kérdése kevésbé vált társadalmi viták tárgyává. Mégis, Pécs példája is rávilágít arra a kérdésre: hogyan lehet úgy bemutatni egy szakrális tér történeti sokszínűségét, hogy az ne váljon egyetlen vallási vagy nemzeti narratíva eszközévé?

Örökség vagy használat? A bemutatás dilemmái

Mind Córdoba, mind Pécs esetében jól látszik, hogy a szakrális terek használata és bemutatása gyakran nem esik egybe. Az emlékezet (múltbeli jelentés) és a jelenlegi funkció (aktív vallási használat vagy turisztikai attrakció) között gyakran feszültség húzódik.

A pécsi dzsámi interpretációja például arra épül, hogy az épület vallási rétegeit bemutatja, de nem törekszik arra, hogy ezeket újra vallásgyakorlás tárgyává tegye. Córdoba esetében viszont éppen ez a kérdés okozza a legtöbb konfliktust: a muszlim közösség nemcsak múltként, hanem jelenként is szeretne jelen lenni ebben a térben, de ez a törekvés a hivatalos örökségkezelési logikával és a katolikus egyház szerepével ütközik.

Lehet-e pluralista örökségpolitikát csinálni?

A vallási sokszínűség történeti rétegei nem kioltják egymást – sőt, éppen ezek együttese adhatja egy épület valódi jelentőségét. A kérdés az, hogyan tudjuk ezeket a rétegeket érzékenyen bemutatni, úgy, hogy az ne csupán egyetlen közösség vagy hatalmi pozíció értelmezését tükrözze.

Pécs esetében úgy tűnik, ez lehetséges volt: az építészeti és vallási örökség nem vált a kizárólagosság eszközévé, hanem inkább egy komplex történeti narratíva részévé. Córdoba példája viszont arra figyelmeztet, hogy ahol a vallási és politikai hatalmak keresztezik egymást, ott a múlt értelmezése könnyen válik vitatottá.

A vallási terek öröksége nemcsak arról szól, mi történt a múltban – hanem arról is, hogyan beszélünk erről a múltról ma. A többvallású örökségek nem csupán a vallások történetét őrzik, hanem azt is megmutatják, hogyan tudunk – vagy nem tudunk – együtt élni a különbözőségeinkkel.

D. Fairchild Ruggles tanulmánya fontos emlékeztető arra, hogy az örökség soha nem semleges. Mindig tükrözi, hogyan gondolkodunk magunkról, a másikról, és a közös történetünkről. A kérdés tehát nem csak az, hogy kié a templom – hanem az is, milyen értékek mentén akarjuk megérteni, használni és továbbadni ezt az örökséget.

Ofczianka Rita

Lábjegyzetek
[1] D. Fairchild Ruggles: The Stratigraphy of Forgetting: The Great Mosque of Cordoba and Its Contested Legacy
[2] A pécsi dzsámi történetét lásd pl. Koppány Tibor műemléki tanulmányaiban, valamint a Janus Pannonius Múzeum tájékoztató anyagaiban.