A Magyar Rádió Bródy Sándor utcai épületegyüttese – az eltűnő modern örökség 

A Magyar Rádió épületegyüttese a budapesti Belváros egyik legjelentősebb 20. századi kulturális és technikatörténeti emlékhelye volt. A Bródy Sándor utca, a Pollack Mihály tér és a Szentkirályi utca által határolt tömbben több mint száz éven át zajlott a magyar rádiózás mindennapi munkája: itt működtek a stúdiók, a szerkesztőségek és az archívumok, itt születtek azok a hangok, amelyek generációk kollektív emlékezetébe íródtak.

Az épületegyüttes jelentősége azonban nemcsak kulturális, hanem építészeti és városszerkezeti is volt. A terület változatos korok és stílusok lenyomatát őrizte: a klasszicizáló paloták (mint a Károlyi- és az Esterházy-palota) mellett modernista stúdióépületek, ipari funkciójú létesítmények és kísérleti akusztikai terek is helyet kaptak.

A 2020-as évek elején az új Pázmány Péter Katolikus Egyetem kampuszának építése során a komplexum jelentős részét lebontották. Az eseménysorozat, amely végül a köznyelvben „Lex Pázmány”-ként ismertté vált jogszabályi módosításban csúcsosodott ki, alapvető kérdéseket vetett fel a műemlékvédelem, a városfejlesztés és a kulturális örökség viszonyáról Magyarországon.

Ez a tanulmány a Magyar Rádió épületeinek történetét kívánja bemutatni, az építészettörténeti kontextus és a kulturális jelentőség hangsúlyozásával. Az első rész a kezdetektől az 1960-as évekig terjed, amikor a Rádió arculata és építészeti karaktere végleg kialakult.

A rádiózás kezdetei és a Bródy Sándor utcai központ kialakulása (1925–1945)

A magyar rádiózás története 1925-ben kezdődött: májusban indultak el a kísérleti adások, december 1-jén pedig ünnepélyesen megnyílt a Rákóczi út 22. szám alatti első stúdió. A gyorsan növekvő hallgatottság és a technikai igények miatt néhány éven belül új, kifejezetten rádiós célra épült létesítményre volt szükség.

1928-ban Gerlóczy Gedeon tervei alapján készült el a Bródy Sándor (akkor még Sándor) utcai központi épület, amely a korszak modernista szellemében ötvözte a funkcionalitást és a reprezentatív közintézményi arculatot. A rádió 1939-re már tizenhárom stúdióval rendelkezett, ami nemcsak technológiai, hanem akusztikai értelemben is az ország egyik legfejlettebb kulturális infrastruktúráját jelentette.

A háború évei alatt az épület többször megsérült, de a rádiós működés – még a bombázások idején is – folyamatos maradt. Az 1940-es évek eleji átalakítások során új emeletek és stúdiók épültek, a háború utáni időszakban pedig megkezdődött az újjáépítés és a modernizálás. A rádió 1949-ben vette fel a Kossuth és Petőfi adók nevét, jelezve a szimbolikus nemzeti jelentőségét, amelyet a média egyeduralma és a politikai kommunikáció korai monopóliuma tovább erősített.

A háború utáni újjáépítés és a modern építészet térnyerése (1945–1960)

A második világháború pusztításai után a Magyar Rádió épületegyüttese fokozatosan újjáépült, miközben a korszak modern építészeti elvei is megjelentek a tervezésben. Ekkor léptek színre olyan alkotók, mint Szabó István, Szende László és Nánási Sándor, akik a funkcionalizmus és a korai brutalizmus elemeit ötvözték a műemléki környezethez való illeszkedéssel.

A Pagoda – a magyar modern építészet ikonja

Az egyik legismertebb alkotás a Pagoda, Szabó István 1949-ben épült üvegfalú előtere, amely a Rádió főbejárata előtt helyezkedett el. Az épületet eredetileg télikertként, közösségi térként és találkozóhelyként használták. Három oldalról teljesen üvegfalú szerkezete, valamint a karakteres, felkunkorodó betontető – amely szinte negyedik homlokzatként működött – a korabeli magyar modernizmus egyik legmerészebb, ugyanakkor legszerethetőbb alkotásává tette.

A „Pagoda” név az 1950-es évektől a rádiós közösség szimbólumává vált, 1995-től pedig ugyanilyen címen szakmai folyóirat is megjelent. A tér 1969-ben és 2002-ben esett át jelentősebb felújításokon, a forradalom idején elszenvedett sérülések után.

A Szentkirályi utcai stúdió – akusztikai innovációk

A Szentkirályi utca 25/B alatt, 1949–1960 között épült meg az épület, amelyet Szende László és Nánási Sándortervezett. A „ház a házban” elv alapján készült: a dupla fal, padló és mennyezet a hangszigetelés maximalizálását szolgálta. Az épület homlokzatát travertin burkolat, hullámos alumínium betétek és borsózöld fémszerkezetű ablakok jellemezték – ezek a korszak ipari esztétikájának kiemelkedő példái voltak.

A stúdiót Dr. Tarnóczy Tamás akusztikai szakértő irányításával tervezték, így az akusztikai teljesítménye nemzetközi szinten is kimagasló volt. Az itt elhelyezett „Hárfázó nő” című alumínium-vörösréz plasztika (Vigh Tamás, 1960) a „hang terjedésének és a természet erőivel való kapcsolatának” allegóriájaként vált a komplexum védett műtárgyává.

A rádió és a modern nemzeti identitás

Az újjáépített Magyar Rádió nem pusztán funkcionális közintézmény volt, hanem a kulturális modernizáció szimbóluma is. Az itt létrejött épületek és műalkotások az 1950-es évek magyar építészetének kettősségét tükrözik: a politikai rendszer szigorú keretei között is megjelent a kreatív kísérletezés, az akusztikai és formai újítás iránti vágy.

E korszak építészeti öröksége különösen sérülékeny: bár sokáig „nem védendő” kategóriába sorolták, a Pagoda, a 22-es stúdió és a Vigh Tamás-féle plasztika egyaránt fontos része a magyar modernitás történetének.

A hidegháború építészeti rétegei és a modernizáció kora (1950–1980-as évek)

A második világháború utáni időszakban a rádió infrastruktúrájának bővítése a hidegháború biztonságpolitikai elvárásainak is megfelelt. Az 1952-ben létesített atombunker a kor félelmeinek és technikai racionalizmusának lenyomata: az 1944–45-ben megsérült Nemzeti Lovarda helyén, mindössze négy hét alatt épült meg, háromméteres betonfalakkal, önálló energiaellátással és telefonközponttal. Az épületet úgy alakították ki, hogy robbantás nélkül, óvatosan bontsák el – később ez a döntés a Pollack Mihály tér arculatát is meghatározta, hiszen az új irodaházat gyakorlatilag a bunker fölé kellett „ráépíteni”.

A hidegháborús korszak racionalizmusa és a magyar modern építészet kísérletező szelleme különös együttállásban jelent meg a Rádió későbbi épületeiben. Az 1960-as években Szende László és Nánási Sándor tervei alapján készült el a központi irodaépület, amely H-alaprajzú, monolit vasbetonvázas szerkezetével, előregyártott födémpaneleivel a korszak ipari-építészeti törekvéseit testesítette meg.

Heckenast Gábor építészettörténész a kilencvenes években kritikusan fogalmazott: „a Nemzeti Múzeum mögötti harmonikus építészeti környezetet a Rádió új épületei tették tönkre” – ugyanakkor maga is elismerte, hogy e folyamat gyökere a bunker kényszerű megépítésében keresendő, „amely a városszövetet gyakorlatilag visszafordíthatatlanul roncsolta.”

Az új irodaépület előcsarnokát Nagy József iparművész 1969-es Térrács című kompozíciója díszítette: egy 2x3 méteres, színes üvegberakásos térelválasztó, amely az épület központi terébe fényt és absztrakt ornamentikát vitt. Ugyanekkor készült Somogyi József bronz Niké-szobra, amely a homlokzaton helyezkedett el: a „hanghullámok szabadságának allegóriája” három madárfigurával, a Kossuth, Petőfi és Bartók adók metaforájaként.

Mindkét mű – a Térrács és a Niké – a magyar modern iparművészet és monumentális köztéri szobrászat kiemelkedő példái voltak. Ma egyik sem rendelkezik biztos védettséggel: sorsuk bizonytalan, a Kiscelli Múzeum csupán digitális dokumentációjukat őrzi.

1956 emlékezete – az épület mint forradalmi helyszín

Az 1956-os forradalom eseményei során a Bródy Sándor utcai Rádió épülete az ország figyelmének középpontjába került. Október 23-án délutántól a tüntetők a MEFESZ 16 pontjának beolvasását követelték, amelyet a Rádió elnöke megtagadott. A feszültség gyorsan eszkalálódott: az ÁVH és a karhatalom fegyveres jelenléte, valamint Gerő Ernő este nyolc órakor elhangzott, provokatív rádióbeszéde végül fegyveres összecsapáshoz vezetett.

A Rádió épületét körülzáró harcok az 1956-os forradalom szimbolikus kezdőpontjává váltak: a „Bródy” neve a szabadságvágy, a független sajtó és a társadalmi önkifejezés metaforájává nőtte ki magát. A későbbi évtizedekben több emléktábla és szobor őrizte e történelmi pillanatot: Mónus Béla 2004-es alkotása a piliscsabai páncélos katonáknak állít emléket, a Pagoda udvarán pedig rendszeresen tartottak koszorúzási ünnepségeket.

A forradalom építészeti következményei is jelentősek voltak: az ostrom során megsérült Pagodát és a főbejárati szárnyakat a hatvanas években újították fel, ez a rekonstrukció azonban már a kor funkcionalista szellemében zajlott, így a háború előtti részletek egy része elveszett.

 Átalakulás és hanyatlás: a rendszerváltástól az egyetemépítésig (1990–2020)

A rendszerváltás után a Magyar Rádió közszolgálati intézménnyé alakult (1996), majd az MTVA megalakulásával (2011) fokozatosan kiürült a Bródy Sándor utcai tömb. Az üresen maradt stúdiók és archívumok egy részét kulturális kiállítóhelyként hasznosították – ilyen volt például a Rádió- és Televíziótörténeti Kiállítóhely, amely 2011-ben működött.

A 2009–2010-es felújítás során modern stúdiókat (E1–E9) alakítottak ki, ám ezek közül végül csupán egy maradt tartósan használatban. A felújítás a „Az év belsőépítésze” díjra is jelölni tervezték, 2021-re a műemléki szakértői vélemény már így fogalmazott: „Építési módja szinte korlátlan alaprajzi módosítást tesz lehetővé. Architektúrája okán nem védendő az épület.”

Ezzel megnyílt az út a bontás előtt. A terület új funkcióját a Pázmány Péter Katolikus Egyetem új Kampusánakkijelölése adta meg, amelynek célja a bölcsészkar belvárosi integrálása volt. Azonban az ehhez kapcsolódó állami döntések és törvénymódosítások példátlan örökségvédelmi és jogi vitát váltottak ki.

 A „Lex Pázmány” és az örökségvédelmi konfliktus

A bontási folyamat 2018-ban kezdődött, amikor a kormány határozatban tette lehetővé, hogy a területet „versenyeztetés mellőzésével” adja használatba. 2021-ben a beruházást nemzetgazdasági szempontból kiemelt jelentőségűvé és kiemelten közérdekűvé nyilvánították, ezzel kivonva a hagyományos műemlékvédelmi és önkormányzati engedélyezési rendszer alól.

A 2023-as év a jogi csatározások időszaka lett:

október 7-én ideiglenes helyi védelmet kapott a tömb,
november 22-én mégis bontási engedélyt adott ki a Pest Megyei Kormányhivatal,
december 5-én ezt visszavonták, majd 12-én újra kiadták,
december 23-án új rendelet született, amely kimondta: a kiemelt jelentőségű beruházások esetén a folyamatban lévő ügyekre is alkalmazni kell a könnyített szabályokat.

Ezzel megszületett az, amit a köznyelv „Lex Pázmány” néven emleget. A Kúria 2024. április 25-én a változtatási tilalom visszamenőleges megsemmisítésével gyakorlatilag lezárta az ügyet, a kormány döntése alapján a Hajdú-Bihar Vármegyei Kormányhivatal lett az eljáró szerv – ami példátlan centralizációs gyakorlatot jelez.

A Lex Pázmány esete rávilágít a magyar örökségvédelem intézményi gyengeségére. Bár a 2023. évi C. törvény az építészetről elvben előírja, hogy az új épületek „illeszkedjenek a kialakult településkép szellemiségéhez”, a törvény gyakorlati alkalmazása nem biztosította a kulturális értékek megőrzését.

Nemzetközi szinten mindez ellentétes az Új Athéni Karta (1998), a Krakkói Karta (2000) és a 1996-os örökségvédelmi alapelvek szellemével, amelyek az integrált örökségvédelem, a lakossági részvétel és a dokumentáció fontosságát hangsúlyozzák. A Bródy Sándor utcai komplexum esete épp ezek hiányát tette látványossá: a döntések társadalmi egyeztetés nélkül, gyorsított eljárásban születtek.

 Összegzés – az eltűnő modern örökség tanulságai

A Magyar Rádió Bródy Sándor utcai épületegyüttese a 20. századi magyar modernizmus egyik legsokrétegűbb és legérzékenyebb urbanisztikai tere volt. A stúdiók, ipari létesítmények és művészeti alkotások együttese nem csupán funkcionális infrastruktúrát, hanem kulturális szimbólumot is jelentett: a technológiai haladás, a közösségi kommunikáció és a szabadságvágy terei találkoztak benne.

A bontás – még ha részben indokolt is volt funkcionális szempontból – újra felveti a kérdést: hogyan kezeljük a modern örökséget, amely nem klasszikus esztétikai értelemben „szép”, de történetileg és társadalmilag nélkülözhetetlen?

A Lex Pázmány ügye így több, mint jogi precedens: az épített örökség demokratikus kezelésének, a nyilvános párbeszédnek és a dokumentálásnak a hiányát jelzi. A virtuális megőrzés – amilyet például a Kiscelli Múzeum vállalt – fontos lépés, de önmagában nem pótolhatja a fizikai emlékezet tereit.

A Magyar Rádió épületegyüttese tehát nem csupán egy elbontott tömb a várostérképen, hanem a 20. századi magyar kultúra tükre, amelynek sorsa figyelmeztet: a jövő városát csak akkor építhetjük felelősen, ha a múlt rétegeit – még a legfiatalabbakat is – megértéssel és tisztelettel kezeljük.

Ofczianka Rita

források

• egykor.hu
• Építési és Közlekedési Minisztérium
• epitesijog.hu
• Építéstörténeti és Műemléki Kft. - Műemléki szakértői javaslat, 2021
• epiteszforum.hu
• Euronews
• fovarosi.blog.hu
• Heckenast Gábor: A stúdiók világa: A Rádióstúdió műszaki története: 1925-1993
• jogkodex.hu
• Karták könyve 2002
• kiscellimuzeum.hu
• kollergaleria.hu
• Kordos Szabolcs: Egy város újabb titkai
• kozbeszerzes.hu
• kozterkep.hu
• KÖZTI Zrt. - Hamburg C Kft. meghívásos tervpályázat műleírás
• kulturkuria.hu
• magyarepitok.hu
• Magyar Építőművészet
• Magyar Közlöny
• Kollega Tarsoly István (szerk.): Magyarország a XX. században
• Magyar Telefonhírmondó és Rádió Rt. ügyviteli iratok
• mek.oszk.hu
• mtva.hu
• mutargy.kormany.hu
• nemzetiarchivum.hu
• net.jogtar.hu
• njt.hu
• octogon.hu
• pazmanycampus.hu
• pestbuda.hu
• Sugár Gusztáv: Megszólal a Rádió: A kezdetektől 1945-ig
• telex.hu
• valaszonline.hu
• zene-kar.hu