Bill Gates szerint erre a kérdésre szinte egyértelműen igen a válasz, legalábbis legújabb könyve szerint. Elolvastam a "Hogyan kerüljük a klímakatasztrófát", hogy neked ne kelljen. Nem mintha olyan nehéz olvasmány lenne, sőt. A közel 300 oldalas szépen felépített munka, a nem szakavatott olvasó számára is érthetően magyaráz el dolgokat. Jó felvetésről indul, szépen összeszedi a szén-dioxid csökkentés irányába mutató technikai megoldásokat, de a legfontosabb kérdésekre nem ad választ.
„A klímaváltozás politikai kérdéseire nincs megoldásom.” Üljön le egyes...
Ez a kötet nem is lehetne időszerűbb, minden évben megdőlnek a korábbi hőmérsékleti rekordok, egyre vadabb hurrikánokat és erdőtüzeket láttunk. Lassan mindenki felfogja, hogy valamit tennünk kell az emberiség által eddig még soha nem tapasztalt válság kezelésre. Azonban, ha a valódi megoldásokat ebben a könyvben keressük a klímaválságra, csalódnunk kell.
Nézzük, hát a könyv legfontosabb megállapításait. Gates helyesen fogalmazza meg az alapproblémát: "nullára kell csökkentenünk a CO2 kibocsátást, lehetőleg minél előbb. "Az embereknek le kell állniuk az üvegházhatású gázok kibocsátásával" - írja. Ennek kulcsát az emberi tevékenység elektromossággal való átállásban látja. Gates emlékeztet bennünket a számokra: az évi 51 milliárd tonnás CO2-kibocsátásról kevesebb, mint 30 éven belül nulla kibocsátásra kell lépnünk. Könnyen értékelhetővé teszi számunkra, az egyes beavatkozásokat. Minden egyes beavatkozásnál szerinte két kérdést kellene vizsgálnunk.
Hány tonna CO2-t takarítunk meg ezzel? És mennyibe kerül? Ezek szuper kérdések. Egy kérdés azonban kimarad: Ki fogja mindezt kifizetni?
Ezzel a kérdéssel – ami valójában a társadalmi igazságosságról szól – egyáltalán nem foglalkozik a könyv. Gates központi koncepciója a „zöld prémium”.
Ahhoz, hogy a klímabarát technológiák meghódítsák a piacot, ugyanolyan olcsóvá kell válniuk, mint fosszilis társaiknak. Gates a jelenlegi árkülönbséget zöld prémiumnak nevezi, és azt vizsgálja, milyen magasak a zöld prémiumok a gazdaság különböző ágazataiban. Véleménye szerint intenzív kutatás-fejlesztéssel el lehet érni, hogy ezek a zöld prémiumok, a zöld felárak minél alacsonyabbak legyenek. Nem mennék bele, hogy jók-e a számításai, több cikkben kritizálják a szerzőt, de nem gondolom, hogy ez lenne a könyv legnagyobb hibája. Érdekesebb, hogy hogyan próbáljuk ezeket az árakat közelíteni egymáshoz. Hiszen az árkülönbséget nemcsak a technológia állapota határozza meg, hanem a gazdasági viszonyok is.
A fosszilis tüzelőanyagok olcsóbbak, mert nem internalizálják az általuk okozott károk költségeit, a CO2 jól ismert társadalmi költségeit. Ez az externália évi sok milliárd dolláros bevételt jelent a fosszilis energiából élő vállalatok számára. A szerző azt szeretné, ha támogatnánk és egyre többet használnánk a zöld megoldásokat, így azok szép lassan olcsóbbá válnának. Szégyellős módon, azt a feltevést, hogy a költségeknek megfizetésére kényszerítsük a környezetszennyező cégeket, mondjuk a CO2-adó bevezetésével nem vizsgálja. Pedig megérne egy fejezetet, hogy a hatalmas szakértő kapcsolatai révén erre is választ adjon. Még akár úgy is, hogy leírja, hogy miért nem jó ez az irányú megoldás.
De nem, a szerző marad az újabbnál újabb technológiai megoldások szemlézésénél. Azt viszont valahogy nem veszi észre, hogy hiába a sok technológiai áttörés mégsem haladunk sokkal gyorsabban a klímánk megmentésében.
Ez pedig a politikai okok miatt van, és itt előítéletes igazán Gates. "Inkább mérnök módjára gondolkodom, mint politikai tudósként" mondja büszkén. Ez azt jelenti, hogy teljes könyvet tud írni a "klímavészről" anélkül, hogy feltárná a politikusok és a lobbisták szerepét, akik sok esetben megakadályozzák a cselekvést. Gates könyve egy szót sem szól arról, hogy mi az alapvető oka annak, hogy 30 év után még mindig nincs ambiciózus klímapolitikánk. A fosszilis tüzelőanyag-ipar a legerősebb a világon, és túlzottan szoros kapcsolatban áll számos kormánnyal. Attól a pillanattól kezdve, hogy a tudományos közösség felfedezte az éghajlatváltozás okait, az ipar mindent megtett a cselekvés leállítása érdekében. Kétségbe vonták az éghajlatváltozást és a mögötte álló tudományt, finanszírozták a tagadó agytrösztöket, lobbiztak az éghajlati intézkedések ellen, félretájékoztatták a médiát Eddig ezek az intézkedések pontosan azt érték el, amit elhatároztak: a fosszilis tüzelőanyag-fogyasztás évről-évre tovább növekszik, és a globális CO2-kibocsátás tovább növekszik.
A fogyasztói szokásainkkal csak érintőlegesen foglalkozik szerzőnk, viszont számára a globális kapitalizmus és a folyamatos növekedés problémája egy szót sem érdemel. Persze a kapitalizmus kritikáját nem várhatjuk a világ legnagyobb cégének alapítójától. Azonban ha valaki ekkor munkát fektet abba, hogy megelőzze a klímakatasztrófát érdemes lenne feltenni a kérdést: a rendszernek a kereti között van-e egyáltalán megoldás a klímaváltozás problémájára.
Priksz Gábor