via-viridis.hu

Kyoto, mint a világ egyik legfelkapottabb városa

Ebben a cikksorozatunk városokat mutatunk be turisztikai nézőpontból: nem útikönyvként, hanem annak vizsgálataként, hogy mit tesz a turizmus egy várossal, hogyan alakítja át a mindennapokat, a köztereket, a városhasználatot. Legutóbb Isztambul került sorra, most pedig Kyoto és környéke: egy olyan város, amely világszinten is a túlturizmus szimbólumává vált.

Két hetet töltöttem Japánban, tudatosan nem az egész ország bejárására törekedve – ez eleve lehetetlen vállalkozás lett volna –, hanem a Kansai régióra koncentrálva. Kyoto, Osaka és környékük volt az elsődleges cél. Ez a térség egyszerre mutatja meg Japán történeti mélységét és mai működését, valamint azt is, hogy ugyanazon országon belül mennyire eltérően reagálnak a városok a turizmusra.

Isztambul után különösen izgalmas kérdés volt számomra, mi történik akkor, ha egy hasonlóan népszerű, történelmileg terhelt város egészen más társadalmi és urbanisztikai logikával működik. Míg Isztambulban a túlturizmus elsősorban a káoszt és informális működést jelent, Kyoto esetében alapvető a rend, a folyamatos, kiszámítható élet.

Mennyire „túl turistás” Kyoto?

Kyoto extrém módon frekventált turisztikai célpont. A csúcsszezonokban – tavasszal a cseresznyevirágzás, ősszel a lombhullás idején – a turisták száma látványosan meghaladja a helyiekét, és bizonyos városrészekben szinte megszűnik az eredeti hangulat.

A járvány előtti csúcsévben, 2019-ben Kyoto közel 87–88 millió látogatót regisztrált, miközben a város lakossága nagyjából 1,47 millió fő volt. A pandémia utáni újraindulás azonban nemcsak a forgalom visszatérését, hanem annak szerkezeti átalakulását is magával hozta. 2024-ben fordult elő először, hogy a szálláshelyeken eltöltött vendégéjszakák számában a külföldi turisták elérték, majd enyhén meg is haladták a belföldi, japán vendégek arányát: a külföldi látogatók mintegy 8,2 millió, míg a japán vendégek körülbelül 8,1 millió vendégéjszakát töltöttek el Kyoto városában. Ez a váltás jól mutatja, hogy a túlturizmus Kyotóban már nem elsősorban a látogatók számának növekedéséről, hanem a tartózkodás jellegének és összetételének megváltozásáról szól.  

Ez különösen nagy váltás egy olyan városban, ahol sokáig a látogatók jelentős része belföldi turista volt, ami kulturálisan kevesebb látványos konfliktussal járt. A túlturizmus Kyotóban nem elvont fogalom, hanem napi tapasztalat: zsúfolt utcák, túlterhelt buszok, ikonikus helyszínek és már akadályként tornyosuló tömegek.

A japán turizmus valódi tömege azonban nem a mai napig nem külföldről érkezik: 2024-ben közel 540 millió belföldi utazás zajlott le az országon belül, ami azt jelenti, hogy a japánok saját országukat használják „turistaként” – újra és újra. 

Hogyan élik meg mindezt a helyiek?

A japán társadalomban a turizmus kapcsán a konfliktusok ritkán jelennek meg látványosan. Nincsenek hangos tiltakozások, graffitik vagy nyílt turistautálat, mint sok európai városban. Mindenki kedves és türelmes, ettől azonban a feszültség nagyon is létezik.

Kyotóban a probléma nem elsősorban a lakásárak elszállása, hanem a városhasználat torzulása. A mindennapi közlekedés nehézzé válik, bizonyos városrészek gyakorlatilag turistazónává alakulnak, a templomok környéke pedig sokszor élhetetlenné válik a helyiek számára. Ez egy csendes, rendszerszintű konfliktus, amelyet nem kiabálnak ki, de amely folyamatosan jelen van a város működésében.

Európai szemmel adná magát a gentrifikáció fogalma, Kyotóban azonban ez nem klasszikus formában jelenik meg. Nem tapasztalható Barcelonához vagy Lisszabonhoz hasonló lakásár-robbanás, részben a japán ingatlanpiac sajátosságai miatt. Ugyanakkor funkcionális kiszorítás zajlik: lakóházak alakulnak át ryokanná, minshukuvá vagy rövid távú szálláshellyé. A város ezért szigorúan szabályozza a rövid távú lakáskiadást: engedélyköteles, időben korlátozott, és több városrészben gyakorlatilag tiltott. A konfliktus nem a lakók eltűnésében, hanem a mindennapi városhasználat beszűkülésében jelenik meg.

Városszerkezet – miért reagál másképp Kyoto, mint Osaka vagy Tokió?

A japán nagyvárosok többsége policentrikus, vagyis nem egyetlen történelmi belváros köré szerveződik, hanem sok, részben önálló alközpontból áll – mintha kisvárosokat pakolnánk egymás mellé. Tokióban ez a szerkezet „elnyeli” a turistát, Osakában pedig eleve tömegre van méretezve a városi működés. Kyoto ezzel szemben történelmileg nem erre a logikára épült. A turizmus itt néhány ikonikus pontra koncentrálódik, miközben a város fizikai kapacitása korlátozott. Ezért érezhető sokkal erősebben a tömeg, még akkor is, ha Japán más nagyvárosaiban hasonló vagy nagyobb látogatószámot kezelnek. 

Ez egyébként turistaként is érdekes élmény: Japán városai európai szemmel gyakran széttartónak tűnnek, a városkép nem egységes. Ennek oka, hogy az épületek nagy része 30–40 éves életciklusban gondolkodik: ami elavul, azt lebontják és újraépítik. Ez a szemlélet nem az örökség hiányát jelenti, hanem azt, hogy a város elsődlegesen használati tér, nem reprezentációs díszlet.

Kulturális örökség – mit őriznek meg, és mit engednek el?

Japánban az építészeti örökség megőrzése egészen más logikát követ, mint Európában. A városkép és az utcakép önmagában nem szent és sérthetetlen érték. Az épületek nagy része funkcionális eszköz, amely időről időre lecserélhető.

A szentélyek és templomok viszont kivételt képeznek. Ezeket rendkívüli gondossággal ápolják, sok esetben ciklikusan újra is építik, évszázadok óta megszakítás nélkül. Ennek legismertebb példája az Ise Nagy Szentély, amelyet húszévente teljesen újraépítenek, mindig azonos formában, hagyományos technikákkal. Itt az „eredetiség” nem az anyaghoz, hanem a folytonossághoz, a rítushoz és a tudáshoz kötődik. 

Ise, más szempontból is érdekes, jó példája annak, hogy a japán belföldi turizmus nem feltétlenül jár együtt vendégéjszakákkal. A szentély környékén elképesztő tömeg mozog, miközben az ott tartózkodás szinte mindig egynapos, és a látogatók döntő többsége japán. A történelmi dokumentumok szerint a 17. században akár több millió zarándok is ellátogatott a helyszínre szezonálisan, és ez a hagyomány még ma is élénk.

Tömegközlekedés – amikor a tömeg a kiindulópont

A japán tömegközlekedés elsőre követhetetlennek tűnik: rengeteg vonal, több szolgáltató, egymásba fonódó rendszerek. Ennek oka egyszerű: összenőtt városok hatalmas forgalmát kell kiszolgálni. Ugyanakkor a rendszer lenyűgözően hatékony. A vasúti közlekedés Japánban sokkal nagyobb szerepet kap, mint Európában, az autózás inkább kivétel, mint alapértelmezés. A metró- és vasúti hálózatok pontosan időzítettek, az átszállások akár egypercesek is lehetnek. A tömeg itt a tervezés alapja, ezért kaotikus várakozás szinte soha nem jellemző. A legjobb példa erre a metró: a peronokon pontosan kijelölt helyek mutatják, hol kell állni, az ajtókhoz igazított sorok alakulnak ki, az utasáramlás pedig egyértelmű szabályok mentén történik.

Ez az irányított mozgás nem technológiai csoda, hanem tér, szabály és emberi jelenlét együttese. A rendszer azért működik, mert a tömeg elfogadja az irányítást, az irányítás nem megalázó, a szabályok következetesek, és az emberi segítség folyamatosan jelen van. A pénztárosok, irányítók, őrök segítik az áramlást. Ez a térhez kötött viselkedés nem áll meg a közlekedésnél: ugyanaz a logika szervezi a városi élet más alapfunkcióit is.

Étkezés és térhasználat –Kyoto és Osaka két külön világ

A japán étkezési kultúra élesen eltér az európaitól. Kyoto esetében az evés intim, zárt tevékenység: kis éttermek, pultos elrendezés, kevés kiülős terasz. Utazóként kifejezetten feltűnő, hogy mennyire hiányoznak az európai értelemben vett utcai teraszok. A hagyományos szállásokon a reggelit gyakran külön szobában, megterített asztallal szolgálják fel, ami tovább erősíti az étkezés elkülönültségét. 

Osaka ezzel szemben kivétel: a street food, a nyitott utcák és a zajos evés ennek a városnak az identitását adják. Mintha más országban járna az ember, de fantasztikus élmény a csendes parkok és tökéletes kertek után, a villogó fények, hangos karaoke és gőzölgő ételek között állni a tömegben.  

Kapszulahotel és a pihenés paradoxona

A japán szálláskultúra alapvetően nem elszigetelni akarja az utazót, hanem beilleszteni egy működő rendszerbe. A hagyományos szálláshelyek – ryokanok, minshukuk, machiyák – kevesebb privát teret kínálnak, viszont világos szabályokat, csendet és kiszámíthatóságot. Ez gyökeresen eltér az európai szállodák logikájától, ahol a vendég gyakran egy védett buborékba kerül, leválasztva a környezetéről.

Ár szempontjából is markáns különbségek vannak városok között. Tokió kifejezetten drága, sokszor európai nagyvárosokat is meghaladó árszinten mozog. Osaka és Kyoto ezzel szemben jóval rugalmasabb, dinamikus árazással működik. Ugyanazon a helyen, egy héten belül is előfordulhatnak akár 100%-os áresések, kis előrelátással találhatunk meglepően olcsó, jó minőségű szállásokat, vidékre haladva pedig az árak tovább csökkennek, ami szintén árnyalja a „drága Japán” toposzát.

A hagyományos szállások egyik központi eleme a fürdőkultúra. A közös fürdők, onsenek vagy sentók sok európai utazónak elsőre szokatlanok, sőt kellemetlenek lehetnek. A meztelenség természetes, a fürdés nem csak higiéniai művelet, hanem rituális lelassulás. Ez a térhasználat is azt erősíti, hogy a szállás nem pusztán alvóhely, hanem a napi ritmus része. A fürdők egyben feszültségoldó terek is, amelyek segítenek feldolgozni a városi tömeget és az intenzív ingereket. Ebben az értelemben a japán szállások nem kényelmetlenek, hanem más logika szerint kényelmesek.  A kapszulahotel elsőre extrémnek tűnhet, mégis sok utazó – és saját tapasztalat alapján is – jobban pihen meg benne, mint egy európai hostelben. Ennek oka nem a tér mérete, hanem a térhez kötött viselkedési szabályok. Senki nem hangoskodik, telefonálni sem illik, miközben pár utcával arrébb hangos fényreklámok mellett karaoke bárok működnek. Kicsit olyan mintha a helyiek kétarcúak volnának, de inkább az érzelmek és a zaj mintha térhez lenne kötve: minden viselkedésnek megvan a maga helye.

Közvécék, infrastruktúra és pragmatikus modernség

A japán városi infrastruktúra egyik kincse a közvécé-hálózat: tiszta, ingyenes és mindenhol elérhető. Ez önmagában is mutatja, hogy egy rendkívül nagy forgalmat bonyolító ország képes alapfunkciókat magas színvonalon fenntartani. Se szemét, se húgyszag: igy rögtön kevésbé fogja a helyieket zavarni a turizmussal járó tömeg. 

Japán modern, de pragmatikus értelemben. Sok helyen még mindig készpénzt használnak, a közlekedésben papírjegyekkel és egyszerű automatákkal találkozni. Nem minden digitális és nem minden új, mint például Sanghajban – de ami működik, azt hagyják működni. Ez a hozzáállás is segíti, hogy a hatalmas turistatömeget is zökkenőmentesen ki tudják szolgálni.

Japán, mint működő egzotikum

Ma már Magyarországról nézve Japán nem elérhetetlenül drága. Ázsiai légitársaságokkal és tudatos szervezéssel kifejezetten jól bejárható, miközben rendkívül tiszta, biztonságos és jól működő ország. És mégis egzotikus marad – nem trópusi értelemben, hanem strukturáltan különlegesként. Pár hét alatt nyilván nem lehet megérteni egy ilyen összetett társadalmat, de az biztosan látszik, hogy máshogy viszonyulnak a közösséghez, a szabályokhoz és egymáshoz. És talán éppen ez az, ami Kyotót egyszerre teszi lenyűgözővé és sebezhetővé a tömegturizmussal szemben.