via-viridis.hu

A turizmus és a helyiek együttélését vizsgáló sorozatunk újabb része.

Cikkeinkben  azt vizsgáljuk, hogyan hat a turizmus a helyiek életére: mennyi hasznot hoz, milyen árat kell fizetni érte, és vajon fenntartható-e hosszú távon. Svájcban, a Berni Alpokban töltött öt nap alatt ezek a kérdések mind új értelmet kaptak. Nem tudom, hogy a svájci turizmus fenntartható-e, de az biztos, hogy több mint száz éve működik – és egyelőre nem látszik rajta a fáradtság.

A különleges vonat (helyett....) 

Nem kísérleteztem azzal, hogy feljussak a Jungfraujochra. A híres vasút, amely 3454 méterre, Európa legmagasabb vasútállomására viszi az utasokat, technikai csoda, de egyben luxus is: a retúrjegy 225–250 frank, vagyis körülbelül százezer forint, Érdekelt, milyen lehet ez a különleges vonatút és a fantasztikus kilátás a gleccser tetején, de a kíváncsiságot ezúttal legyőzte a józan ész – a gyalogtúrákat választottam, és persze néhány felvonót, amelyek ugyan szintén nem olcsók, de a 2000 méteres magasságból induló túrákért megéri fizetni.

A Jungfrau régióban a vasúti fejlesztések kulcsszerepet játszottak abban, hogy elszigetelt hegyi falvakból „világjáró célponttá” váljanak. Az árak ellenére a Jungfraujoch évente több mint egymillió látogatót fogad, megdöbbentő, hogy csak ennek az egy vasútvonalnak a bevétele 2024-ben meghaladta a 192 millió frankot

A hegyek között más a tempó. A fenyők fölött a levegő tisztább, a zaj elhalkul, és az ember néha azt érzi, hogy itt a természet már nemcsak díszlet, hanem partner. A túraösvények precízek, az információs táblák pontosak, a pihenők tiszták, és minden megállónál ott a svájci kézjegy: szervezettség, rend, figyelem

Wengen, az autómentes harmónia

A Berni Alpokban Wengen a legkülönösebb település. 1274 méteren fekszik, autóval nem lehet megközelíteni, csak egy kis fogaskerekűn, a Wengernalpbahn-on, ami 1893 óta szállítja az utasokat a völgyből a hegyre. A faluban elegáns rend uralkodik: csendes utcák, aprólékosan karbantartott házak, kirakatokban prémium túrafelszerelések, kávézók teraszán kávé mellett tervezgető túrázók. És ami különös: bár rengeteg az utazó, nincs tömegérzet. Nincsenek zsúfolt utcák, fáradt helyiek, vagy a túlterhelt városokból ismert feszültség. Wengenben a turizmus természetes része a mindennapoknak. A helyiek valószínűleg nem panaszkodnak, mert a turizmusból közvetlenül részesülnek: a bevételek nagy része a hely közösségbe keresztül áramlik vissza. és ez nem kevés. 

A svájci modell sajátossága, hogy nem felülről vezérelt, hanem alulról szervezett. A települések maguk szabályozzák, hogyan osztják el a turizmusból származó bevételeket, milyen szolgáltatásokra, karbantartásra vagy környezetvédelemre költik. Ezért a helyiek nem csak elszenvedik, hanem formálják is a turizmust, és ez látszik minden részleten. A vasutas, a szállásadó és a helyi gazda egyaránt érdekelt abban, hogy a látogató elégedett legyen, mert a bevétel nem a rendszer tetején tűnik el, hanem a faluban marad.

A hegyek ritmusa

A Männlichenre vezető felvonóból lenyűgöző a kilátás: a völgyek mélyén apró házak, felettük az Eiger, a Mönch és a Jungfrau hármasa. Aki innen indul túrázni, hamar rájön, hogy itt minden ösvény élménnyé van tervezve. A patakok mellett padok, a pihenők mellett információs táblák, és minden egyes kilátópontnál van egy történet. Ez a precizitás nem steril, inkább valami régi, közösségi tudás lenyomata – több mint száz éve építik és karbantartják ugyanazokat az útvonalakat, ugyanazzal a fegyelemmel.

A hegyoldalakban nemcsak túrázók, hanem kerékpárosok is mozognak. Elektromos biciklik zümmögnek felfelé, miközben országútisok izzadva kapaszkodnak a hágókra. A 2000 méteres utak mentén vendégházak, menedékek, százéves kőépületek fogadják őket. Itt mindenki megtalálja a saját ritmusát – a sportolók, a kirándulók és az e-bike-os családok békében férnek meg egymás mellett.

És mindeközben ott legelnek a tehenek, kecskék, juhok. A hegyi állattartás Svájcban nem múltba révedő hagyomány, hanem tudatos, támogatott gazdálkodás. Több mint hétezer alpesi farm működik, a legelők karbantartását az állam is finanszírozza, mert a legelő állatok segítenek megőrizni a nyílt tájakat. Magyarországon, ahol az állattartás sok helyen eltűnt, ez szinte idilli képnek tűnik, de itt ez a gazdaság alapja: a természetet nem kihasználják, hanem működtetik.

Turizmus, ami él és eltart

Svájcban a turizmus a GDP nagyjából három százalékát adja, de a hegyi kantonokban ez az arány tíz-tizenöt százalékra is felmegy. Ez nem puszta statisztika: Interlaken, Lauterbrunnen és Grindelwald környékén minden második munkahely valamilyen módon a turizmushoz kapcsolódik. És mivel a bevételek helyben maradnak, a turizmus nem taszítja ki a lakókat, hanem életben tartja a közösséget.

A rendszer láthatatlanul működik. A vonatok, felvonók és szálláshelyek tökéletesen összehangoltak. Nincs felesleges kapkodás, sem túlzott marketing, csak egy jól működő, finoman szabályozott gépezet, ami a hegyek ritmusára jár. Igen, Svájc drága, de nem lehúzás. Inkább tudatosan úgy árazzák magukat, hogy ne a tömegturizmus, hanem a nyugodtabb, fizetőképes utazó érkezzen. Az ember érzi, hogy mindenért sokat fizet, de közben mindent visszakap: tisztaságot, nyugalmat, működő rendszert. És még így is bőven van, aki vállalja ezt az árat. És miközben mindenütt amerikai, japán és koreai turistákat látunk – a világ minden tájáról érkezőket, akik ugyanazt a hegyet fotózzák, egyfajta nemzetközi zarándoklat, de közben azért egy kicsit mindenki tiszteli is a tájat.

Egy nap véletlenül belefutottunk a Jungfrau Marathonba, ahol a futók Interlakenből indulnak, és 42 kilométer alatt 2600 méter szintkülönbséget küzdenek le. Ez a kép tökéletes metaforája annak, amit Svájcban tapasztaltam: a turizmus itt nem gyors fogyasztás, hanem erőfeszítés és teljesítmény – a helyiek és a látogatók közös munkája.

Vissza a völgybe

Amikor az utolsó napon újra leereszkedtem Lauterbrunnenbe, a csendben csak a vonat kattanását hallottam a síneken. A hegyek mögött már felhők gyűltek, de a rend, ami odafent uralkodik, valahogy velem maradt. Svájcban a turizmus nem probléma, hanem közös ügy – a helyiek, a látogatók és a természet együtt élnek, nem egymás rovására.

Nem tudom, hogy ez a rendszer hosszú távon is fenntartható-e. De az biztos, hogy több mint száz éve működik, és úgy tűnik, még mindig mindenki nyer vele.