via-viridis.hu

Turizmus-sorozatunk következő részében Brugge-t, Belgium egyik leglátogatottabb városát mutatjuk be – nem csupán mint úticélt, hanem mint modellt arra, hogyan lehet magas látogatószám mellett is élhető egy város.

„Brugge? Egy meseváros középkori díszletekkel. De ha két bérgyilkos ide menekül, abból nem sok jó sül ki.”
– In Bruges (magyarul: Erőszakik, 2008)

A fenti film klasszikus idézete sötét humorral tálalja Brugge városát – a valóság azonban ennél összetettebb. Mi öt napot töltöttünk itt és a környéken, és a hatalmas turistaforgalom ellenére is harmonikus, rendezett és nyugodt élményben volt részünk. Ez különösen annak fényében figyelemre méltó, hogy a világ egyre több városában – Barcelonától Velencéig – komoly társadalmi feszültségek forrása lett a turizmus. És Budapest VII. kerületében sem idegen a téma…

Ugyanakkor fontos látni, hogy Brugge sem tökéletes. A nappali órákban sűrű tömeg árasztja el a belvárost, a kis utcák néha túlzsúfolttá válnak, a népszerű látnivalóknál sorok alakulnak ki. Estére viszont látványosan kiürül a város: mintha egy szellemvárosban járnánk. A legtöbb turistabusz már délután visszafordul, és a kevésbé zsúfolt, esti séták során érzékelhetővé válik, hogy mennyire hiányoznak a helyiek – vagy legalábbis a helyi élet nyomai – a történelmi városmagból.

Turizmus, de másképp: miért nem zavaró a tömeg Brugge-ben?

Brugge történelmi belvárosa a világörökség része, évszázadok óta szinte változatlan. Ez azonban önmagában nem lenne elég ahhoz, hogy a napi többezres turistaáradat ne váljon nyomasztóvá. A titok inkább a városszerkezet és a tudatos szabályozás összhangjában rejlik.

A belváros kompakt, de jól átjárható, a látványosságok gyalogosan bejárhatók, és a csatornák, belső udvarok, parkok fizikailag is képesek "felszívni" a turistákat.
Forgalomcsillapított övezet: a történelmi városrészben nem tilos autózni, de az utak keskenyek, sok az egyirányú utca, a gyalogos és kerékpáros közlekedés élvez elsőbbséget, a behajtás engedélyhez kötött. A helyiek ezt elfogadják – az autóforgalom korlátozása nem tiltásként, hanem életminőség-javító eszközként jelenik meg.
A város nem buliturizmusból él: nincsenek hangos bárok és éjjeli klubok, a turizmus profilja inkább kulturális és gasztronómiai. A látogatók csokoládéboltokat, kávézókat, sörfőzdéket keresnek fel – este tíz után a város csendes és nyugodt marad.

A kerékpár nem csak látvány – életforma

Ami Brugge-ben különösen meglepő volt számunkra: a kerékpár teljes értékű közlekedési eszköz, nem csupán turistalátványosság. A város és környéke sűrűn behálózott kerékpárutakkal rendelkezik, amelyeken akár a tengerpartig is könnyedén el lehet jutni – mi is megtettük ezt, néhány óra alatt, kényelmesen. A bicikli a közlekedési kultúra része, az autós közlekedéssel szemben nem alárendelt, hanem partner, különös tekintettel a nagyszámú cargobringára, mely a nagybevásárlások, árúszállítás esetén is megfelelő alternatíva. 

Panaszok azért itt is vannak – de más okból

Brugge sem mentes a túlturizmus hatásaitól. Egyes helyiek már „Disneylandként” hivatkoznak a városukra, és volt példa erőszakos incidensre is (egy maszkos férfi lelökött egy idegenvezetőt a Boniface-hídról, tiltakozásként). A legnagyobb feszültséget azonban nem a klasszikus turisták, hanem a napközbeni buszos és hajós csoportok okozzák, akik rövid ideig tartózkodnak a városban, de nem költenek sokat, és nem fizetnek idegenforgalmi adót sem. Ezzel szemben az éjszakai vendégéjszakák után jelentős, 4 eurós idegenforgalmi adót kell fizetni fejenként és éjszakánként, amit a város a túlzott turizmus szabályozására vezetett be. Azonban ez az intézkedés visszafelé sült el: sok látogató inkább a környékbeli városokban száll meg, vagy egyáltalán nem marad éjszakára, így Brugge-ben nemcsak a közterek zsúfoltak, hanem a turizmus gazdasági haszna is részben elvész.

Ennek kezelésére Brugge városvezetése 2027-től új szabályozást vezet be: a napi látogatók (buszosok, hajósok) után is városi adót kell majd fizetni. Ez azt a célt szolgálja, hogy ne csak a szállóvendégek járuljanak hozzá a város fenntartásához, miközben a tömegek okozta terhelés csökkenjen.

Érdemes mindezt összevetni a hazai tapasztaltokkal. A budapesti belváros – különösen a VII. kerület – éppen az ellenkező utat járta be. A korlátlan Airbnb-kiadás, a zajos éjszakai élet és az olcsó alkoholra építő buliturizmus kiszorította a helyieket, és mára sok tekintetben élhetetlenné tette a városrészt. A lakásárak elszálltak, a közterek túlhasználtak, a társadalmi feszültségek pedig egyre nőnek – érdemi szabályozás híján.

Miközben Brugge a városmérethez, a kultúrához és a lakossági igényekhez igazítja a turizmusát, Budapest egyes részei a turizmushoz próbálják igazítani a várost – annak minden kárával együtt.

Lehetne másként is

Brugge példája azt mutatja: a turizmus nem önmagában áldás vagy átok, hanem attól függ, hogyan szabályozzuk, milyen formában jelenik meg, és mit kezdünk vele várospolitikai szinten. A kerékpárbarát városszövet, a kulturális turizmus előtérbe helyezése, a forgalomcsillapítás és a közösségi érdekeket figyelembe vevő szabályozás egy olyan modell, amelyből Budapest is tanulhatna. A kérdés csak az: van-e politikai és társadalmi akarat a váltásra?